A cseh lányokkal ebédeltem a minap.
Meséltek vmi könyvről amit el kell olvasniuk.
Mutatja a könyvet.
Én meg kérdezem: angolul van?
Néz rám… semmi válasz
még egyszer: angolul van?
Erre Dávid és Bobby elkezdenek fulladozni a röhögéstől.
Nézek rájuk…
Majd leesik, igen…
Magyarul kérdeztem.
A válasz hiányában még vissza is kérdeztem még egyszer hangosabban… magyarul. Mert nemigaz hogy nem érti…
Mint Mariska néni a jöttment túristának.
(Itt jegyzem meg hogy egy ugyanilyen történeten borultunk Pavellal a Russian Museumban. Oroasz anyóka, Spanyol túrista)
Összeszoktunk. Természetesek a társak. Természetes hogy egy nyelvet beszélünk. Annyira hogy néha kiesik hogy az bizony nem a magyar.
Mindenesetre szereztem egy egy jó napot a honfitársaknak 🙂
Ahogy a potik boszorkánya mondaná: daily wisdom.
De keményen.