lenéztem a csapathoz.
Mikinek vittem pénzt a gyönyörű matchás készletért.
A koncepció az volt, hogy pénzt odaadom és lépek tanulni 🙂
Na persze 🙂
Haladó edzés vége.
Csattognak a shinaiok, pattognak a kiaiok.
Láthatóan vizsga lesz.
Miki már néz is ki hogy üljek be hozzájuk.
Ez a csapat, ahol először otthon voltam.
Most is sok mosolygó arc fogad edzés után.
Sok régi ismerős.
Persze egy tea még belefér 🙂
Rég volt már ilyen.
Senseiel és pár emberrel.
Monjuk Miki búcsúztató 🙂
Megkérdezték senseit hány éve kendozom.
Jól esett a válasz. 2, most épp sutoppu van 🙂 de folytatni fogja.
Hát igen.
Csak átléptem a küszöböt, ránéztem a sok hakamás emberre, a régieket mozgásról megismerem, és otthon voltam.
Belépni egy dojoba, egy ilyenbe mint a mienk különös érzés.
Mint a shinbu is.
Egy piciny tér, idő burok.
Saját tere van. Ereje.
Igen, azt a teát is megejtjük valamikor.
Azt hiszem mindig ide lyukadok ki.
Megtanultam egy leckét.
Most egy nehezebb jön.
Így, mégis tanulni. Úgy hogy nem hasonlok meg magammal.
Valamelyik nap majd újra ott.
Talán abban tévedünk hogy követni akarunk.
Nem lehet követni.
Jó volt jó kis japán beszélgetést hallgatni. Még ha nem is nagyon értettem. Ad lelkesedést a tanuláshoz 🙂
De hát mindennek meg van a célja.
Például enélkül sose mentem volna kyudozni. 🙂
Érdekes és fontos volt. A batyu. Amit elültettek és 20 év múlva jön elő.
Mindenki máskor és máshogy virágzik.