Újra a tengerparton ülök és hallgatom a hullámokat. Az előző alkalomról nem is írtam.
Pótlandó.
Valyon ha partra, hajóhoz születtem volna akkor is meglenne a varázsa a végtelen hullámzó tengernek? Akkor is ekkora és megunhatatlan lenne?
Reggel 10 körül leléptünk Milánnal. A hétvége az egyetlen idő amikor huzamosabb ideig van lehetőségem önmagammal önmagamban lennem, törődnöm. Nem összezárva sok és sokféle emberrel, akár épp van hozzá kedvem akár nincs. Korán indultunk, mert messzi célt tűztünk ki magunknak. Elindultunk megnézni a világítótornyot.
View Larger Map
(kb. Ennél hosszabb volt sok kis kitérővel)
Ez jó.
Nincs kedvem a többiekhez, kell egy kis magány. Nem akarok senkit sem hallani, se dánul, se angolul, se magyarul.
Itt ülve egy dombocska tetején, fél napi biciglizés és egy méretes esés (minőségi szemétdombi kerékpár) után, nyugalomban hallgatom és nézem a tengert. A nagy víz békét, nyugalmat, erőt, otthont ad. Meg utazhatnékot. Megértem a tengeri népet, tényleg hív az ismeretlen. Menni neki a láthatárnak, összefeszülni, meglovagolni a hullámokat. Vajon honnan van bennünk a vágy legyőzni, leigázni, meghódítani?
A part él. Emberek sétálnak. Családok, párok, barátok.
Megszerettem ezt a földrészt a nyugodt vidéki kisvárosaival, a kedves nyitott emberekkel.
Egy hét és itt a nyelvkönyvem. A kiejtés nehéz. Nagyon. A nyelvtan elvileg már nem lesz olyan vészes.
Vajon miért pont ide kerültem?
Milán, köszönöm a fotótúrát. Meg hogy szeretsz hallgatni.
Kell idő magamra, a gondolataimra, a átdolgozni, átrágni az eredményeket vagy csak hagyni őket ülepedni. Több ilyen idő kéne magamnak.
Holnap elnézünk misére Milánnal.
