Moraj, zörej, dörgés
vagy valami ilyesmi lenne a szó.
Dobbanás, feszültség, ritmus.
Megint egy kép az életről.
Nekem ez ma este a minőségekről szólt. A férfi és a nő. A szerepek. Az ösztönök.
A harc egymásért egymás ellen. Akarni és eltaszítani. Vágyni és megölni. Keresni és eldobni.
Értetlenül érteni.
Nagyon jó előadás lett, belső, mély érzéseket mozgat és hihetetlen feszültséget hagy.
Nézzétek meg, minden mozdulata érdemes rá.
Lassan ativelek kultur blogba 🙂
Bilili koncert, MUPA
Kesve erkeztem.
Huzodik a munka, bonyolodnak a dolgok es szazadszorra is atszervezodnek. A jegyem leadva az informacional, futok erte, leizzadva fel a masodikra. Jottem koncertre, ide nekem az oroszlant 🙂 Kiskosztumos ajtonallok, csendben ulo emberek, bevilagitott zenekart varo szinpad. Fura. Ami kepet lattam, es amit olvastam a zenekarrol, meg ez a … kornyezet nem passzolt szazszazalekosan. Mindenesetre az egy mosolygo ismerost megtalaltam es levagodtam a helyemre.
Ebbe a(z unnepelyes?) csendbe gurult be a szinpadra harom kerekesszek, bennuk kicsi, rozzant, mosolygos emberekkel, utanuk egy mankos, es ket egeszsegesebb. Mert a bilibi bizony nyomortanyabol kitort csapat, zenekar az afrikai gettobol. Sajnalkozo nema megdobbent csend. Az amit gyakran erezni amikor az atlag europaival szembejon a nyomorusag.
Ebbe ordit, kurtol, szakit bele a szinpadrol az ELET, igy nagybetuvel. Mert a Bilibi zeneje maga az eletorom, az akaras, a szabadsag, az erzelem. Egy ket dal es mar egy masik vilagban jarunk. A szinpadon kerekesszekben porgo, mankoval ugralo, gitarozo, eneklo rokkant testek eltunnek es csak emberek, lelkek lesznek. Emberek akik szeretik az eletet, az oromoket, a boldogsagot. Akik a nyomorban is éltek.
Oromzenet jatszanak, szivbol. Es a zene mozdit, behatol es magavalragad.
A kovetkezo 2 ora alatt sokszor felmerult bennem a kerdes, hogy ezt miert a MUPA-ba ulo koncertnek szerveztek, amikor mar 10 perc utan ellenallhatatlanul visz, vinne a zene.
Szomoru hogy a “modern ember” nagy szazalekaban csak akkor tud szabad es oszinte lenni ha valamivel mestersegesen oldja/rombolja magat. Pedig ennek mennyire nem igy kene lennie. Mennyire lételemünk lenne a szabadság és a mozgás. A tánc, a ritmus, az én. Kit érdekel mit gondol a szomszédom, a másik. Miért lettünk egy ennyire kórosan gátlásos (és mégis nagyban erkölcstelen? csak hogy csavarjunk még egyet rajta) és merev társadalom? Nem merünk énekelni, nem merünk megmozdulni, majd hosszú terápiákra járunk hogy ki tudjuk fejezni magunk és megtartsuk a határaink és merjünk őszinték lenni. Magunkkal.
De a zene benne van a vérünkben. 2 óra elteltével az utolsó dalra feloldott a közönség. Kis csoportonként. Egyenként. Fel álltak, ki a sorból vagy a helyükön és táncoltak.
Mit táncoltak, mozogtak!
Két óra zsigeri életöröm után kitört az őszinteség, a szabadság, a mozdulat.
Nekem maradandó élmény.
Még sok ilyen koncertet és kevesebb lappangási időt kívánok mindenkinek!
Egy szám:
Beszélgetés.
Beszélgetni tanulás, fejlődés, megismerés.
Saját hibáid meglátni, nyílvánvalóan, mikor másról mesélik hogy azt csinálja.
A kommunikáció léleképítő. Meg kéne újra tanulnunk beszélni, beszélgetni, lény a lénnyel, nem pasi a nővel, pasi a pasival, nő a nővel. Ember az emberrel.
Nekem meg kéne szabadidő írni. Idő belehangolni. Megállni és nézni.
Kapcsolatok. Emlékszem hogy akartam írni a kapcsolatokról. De vajon mi hozta ezt újra ki belőlem? Ez egy visszatérő elem mostanában, a közösségek és a kapcsolatok. Mi emberek kapcsolatra lettünk teremtve. Közösségi életre. Erre mit hoz a modern kor? Egyéniségeket. Megannyi kicsi magányos egyéniséget, bezárva a szobáikba (az haggyám… bezárva önmagukba), akik egyedül megváltják maguk, a világot, az élet értelmét. Szeretni. Azt hiszem az élet értelme hogy tudunk szeretni. Igazán szeretni. Minden viszonzás elvárás nélkül, csak adni a szívből.
Közösség. A csapat ahová tartozunk, akiket szeretünk, ahová tartozásunk ki akarjuk fejezni.
Vajon mi választjuk őket vagy ők minket?
Mikor kell változniuk?
A közösség felszabadít és megköt.
Hogyan tolerálja a változásokat?
Kell e meghallnia és újászületnie néhanapján?
Ha én más vagyok, mint voltam, keresek e új helyet?
Azt hiszem a jó közösség támogat. De sajnos könnyen megköt és terel. Ez nem lenne a szerepe. Szabad emberek szabad együttese kéne legyen. Hol rontjuk el mindannyian mindig?
Mennyi munka és idő azt mondani hogy Nem.
Mennyi munka és idő azt mondani Én.
Mennyi munka és idő tudni hogy Én.
Ha ez nem védett és biztos, a Te vagy a Mi könnyen rombolhat.
És mégis, nem tanulunk e mindebből?
Miből ha nem a sebekből. Ahol bejön a tűz, ott még van munka.
A gondolatokat ébrentartani egy munkanapokkal tarkított (mit tarkított, elárasztott) életben nehéz. Idő kell kiszakadni és erre sokszor még a hétvége is kevés, nemhogy egy esti pár óra.
A tánc, a torna, a kirándulás, a mozgás az élet.
Az élet a hit.
A hit az élet.
A merev, stabil, megkövesedett dolgok nem élnek.
Minden hullámzik, növekszik, fejlődik, mozog.