“Az életem olyan, mint egy európai memento mori festmény; mindig ott van mellettem egy vigyorgó koponya, hogy az emberi törekvés hiábavalóságára emlékeztessen. Csúfolódom a koponyával. Ránézek, és azt mondom: “Rosszul választottál. Te talán nem hiszel az életben, én viszont nem hiszek a halálban. Menj innen.” A koponya kuncog, és még közelebb jön, de ez nem lep meg. A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez – csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent amit lehet. De az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka.”
Yann MARTEL, Pí élete